Kawasakis Játékunkra érkezett Miklós írása, egy emlékezetes Kawás élményéről.

"Kedves Motorostársak!
Kedves Mindenki!

A megszólítás azért szól elsősorban a motoros „állatfajnak”, mert történetemet leginkább ők fogják érteni, értékelni, és számukra lesz tanulságos. Azonban mindenki másnak is köszönöm, ha végigolvassa az írásomat, remélem nem érzi majd senki elvesztegetett időnek. Vágjunk hát bele:

Történt 2010. augusztus 30-án, egy hétfői napon, hogy a kedvenc együttesem, akiknek fanatikus rajongója vagyok, a U2, hazánkhoz viszonylag közel koncertezett: Bécsben. Mivel egyedül mentem itthonról, Debrecenből, és másnap kíméletlenül munkába kellett mennem, gondoltam, összekötöm a kellemest a kellemessel, és a koncertlátogatást egy motorostúrával társítom. Amúgy is fontos volt, hogy ne kelljen igazodnom senkihez/semmihez, a koncert után rögtön haza akartam jönni, szállásom nem volt, és még Bécsben is el kellett mennem ide-oda, jegyátvétel-átadás céljából... És jobb közlekedést el sem tudnék képzelni a motornál. Így hát felpattantam a kis fekete Kawasaki Ninja 250R típusú csodagépemre, amit nemrég vettem és járattam be, és nekivágtam eddigi leghosszabb utamnak.

Volt azonban némi nehezítő körülmény is. Egyrészt iszonyú fárasztó hét állt mögöttem, és hát az indulás napja előtt a nagy izgalomtól meg szinte egyáltalán nem aludtam. Másrészt a motorral együtt rendeltem ugye motoros ruhát is, de az még nem érkezett meg, így aztán a nyári városi motorozásra használt kis farmerdzsekimben indultam útnak, a minimalista elvet követve (a koncerten nem akartam se télikabátban ugrálni 40°C-ban, se nagy hátizsákkal). Harmadrészt, már csak a könnyű széldzsekim miatt is reméltem, hogy nem fog esni az eső, vagy ha esik, legalább nem tartósan. Na, hát ez nem jött be.

Hamar megtapasztaltam, hogy miért is kell az a motorosruha: a széldzsekim ujja 130-nál olyan szinten verdeste a kezemet, hogy az először csak kellemetlen volt, aztán csípett, fájt, végül elkezdett zsibbadni. Ezek 130 km/h-nál kifejezetten nem előnyösek. Aztán persze elkezdett esni az eső, amiben villámgyorsan átáztam, ellenben annál lassabban száradtam, a kis kabátocskám meg minden szél- és vízállóságát elvesztette; hát ez sem volt kellemes. Nagyon nem. Szerencsére azért az eső nem esett egész úton, és mire Bécsbe értem, megszáradtam, és ismét egész komfortosan és feltüzelve éreztem magam. És még a sokat szidott magyar autópályák is felértékelődtek a szememben, miután a Bécsbe vezető szakaszon végig hullámvasutaztam. Én nem tudom, hogy csak a hatalmas teherforgalom gyűri így fel a nem túl minőségi utat, vagy az osztrákok direkt így tervezték, hogy off-road élményt nyújtsanak az arra tévedő motorosoknak... Mindenesetre megfogadtam, hogy többet nem szidom a magyar utakat. Ez a fogadalom amúgy mindig elhangzik akkor is, ha Romániában, netán Bulgáriában járok. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ezekben az országokban az út sokszor csak jelzés értékű, avagy a kátyúk közt néha nyomokban aszfaltot is tartalmaznak. És hazaérve hogy örül az ember a magyar utaknak!

No de térjünk vissza a bécsi útra. A viszontagságok ellenére egész simán odaértem a helyszínre, és még a helyi közlekedés és tájékozódás is kimondottan jól ment. És fel sem húztam magam a rendőrön, aki jól lehülyézett, hogy minek megyek oda motorral, nem látom, hogy zsákutca? Pedig csak gondoltam, megkérdem egy rendőrtől, merre is van a Schweizerhaus. Az iskolában mindig azt tanítják, hogy ha eltévedünk, menjünk oda egy rendőrhöz, aki majd kedvesen útbaigazít, nem? Hát ez nem volt kedves. Nesze neked nyugati kultúra vs magyar turista. Legalább angolul értett egy minimálisat.

Aztán megvolt a koncert, ami leírhatatlan, lélegzetelállító katarzis, mint minden U2 koncert, legalábbis egy U2 rajongó számára. Aki rajongó és volt koncerten, az tudja, miről beszélek, aki nem... hát ajánlom, hogy menjen el egy U2 koncertre! Azonban a neheze még csak most jön.

Szép nyári éjnek indult a hétfő este. Ez tartott egészen addig, amíg ki nem értem a városból, ahol a rohamosan hűlő időhöz nagyon csúnya, viharos esőzés társult. Az odaút alapján nem lepett meg, hogy a dzsekim megint hamar feladta a küzdelmet. Amikor átgurultam a határon, még azt a reményt dédelgettem magamban, hogy csak nem eshet egész Magyarországon, valahol biztos lesz legalább egy rövid szakasz, ami alatt valamelyest megszáradhatok. Hát vágyaim újfent nem teljesedtek be, Bécstől Debrecenig megállás nélkül zuhogott, esélyem sem volt, hogy legalább pár percre lerázzam magamról a vizet. A felhők bizonyára annyira meg akarták csodálni kedvenc motoromat, hogy egész hazáig követtek... Persze az éjszaka előrehaladtával a hőmérséklet is zuhanórepülésbe kezdett, így mire Pestre értem, és az első pihenőt tartottam, már eléggé szét voltam fagyva, ázva, és ehhez vegyük még hozzá a most már több napos nemalvást, és hogy nagyjából egy napja nem ettem, nem ittam. A koncerten meg persze jól kitomboltam magamból a maradék energiáimat is. Minimál költségvetést tervezvén a pesti benzinkúton sem vettem semmit, ellenben hosszasan időztem a mosdóban a forró levegős kézszárító alatt... Az legalább ingyen volt.

A kézszárítótól felbátorodva továbbindultam Debrecen felé. Útközben már többször megálltam, és bár már a vége felé legalább világosodott, a hajnal nem hozott enyhülést sem a hideget, sem az esőzést illetően. Ennek ellenére sikeresen eljutottam a Debrecen előtti utolsó pihenőhelyig az M35-ösön, ahol már alig bírtam leszállni a motorról, úgy ráfagytam, a testrészeimet szó szerint nem éreztem, és vastagabb volt a vízréteg rajtam, mint a ruha. Emellett teljesen kimerülten, leragadó szemekkel vánszorogtam be a benzinkút éttermébe, ahol aztán rájöttem, hogy se megszáradni nem fogok, se frissebb lenni, hacsak nem töltöm itt a napot, de hát azt meg nem tehettem, nemsokára kezdődött a munka. Így aztán némi hatástalan forró ital felhajtása után továbbindultam, az utolsó, rövid, hazavezető szakaszra.

És ekkor... Már láttam a debreceni lehajtót. Már terveztem a jól ismert hazavezető utat a városban. Már elképzeltem, milyen lesz hazaérni, átölelni a Kedvesemet, gyorsan bezabálni, és bezuhanni az ágyba, hogy nyerjek még egy kis alvást munka előtt. Ellenőriztem a műszereket, minden rendben volt, pont 130-cal mentem, nem léptem át a sebességhatárt. Nyugtáztam, hogy jön a tábla, itt kell lehajtanom. Előttem, mögöttem senki nincs az úton. Majd... nem tudom pontosan, mi történt. Kihagyott az agyam. Elaludtam a motoron 130-nál? Igen valószínű. Mindenesetre arra eszméltem, hogy a hátsó kerék megugrik, én próbálok korrigálni, aztán a következő pillanatban már a földön vagyok, és csúszok sebesen a hátamon, miközben tehetetlenül nézem, hogy a motorom megelőz, szintén az aszfalton csúszva. Próbáltam nem letenni semmimet, mert az alattam 130-cal suhanó aszfalt könyörtelenül köszörült le mindent, köztük a hátamon lévő 12 kilós rögzítőláncot, ami eltörhette volna a gerincemet, ha pont ráesek, ha pedig beleakad valamibe, akkor letépi a fejemet. Csak remélni tudtam, hogy megállok, mielőtt elfogy a hátvédőm, és az aszfalt a bőrömet, húsomat, csontjaimat kezdi el reszelni. Az összes védőfelszerelésem ugyanis egy sisakból, egy Kawasaki Forcefield hátvédőből és egy pár Kawasaki nyári kesztyűből állott.

Végül a végtelennek tűnő csúszás mégis véget ért. De szinte még meg sem álltam, már azzal a lendülettel ugrottam is fel, szaladtam a motoromhoz, és közben semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy „jaj ne, ez nem lehet igaz, ugye nem lett baja a motoromnak, ugye nem...?” Így utólag nevetségesnek tűnhet, hogy az első gondolatom a motorom épsége volt... Na meg hogy lehetségesnek tartottam egy olyan verziót, hogy felemelem a motort, és azt látom, hogy egy karcolás nélkül megúszta az esést. Komolyan reménykedtem ebben... Mielőtt odaértem a motorhoz, megállt mellettem egy autó, rögtön ki is ugrott 4 férfi belőle, és érdeklődtek, hogy jól vagyok-e, nem kell-e segítség, de biztos jól vagyok? Én meg picit bosszúsan küldtem el őket, magamban gondolva, hogy hát nem látják, hogy fontosabb dolgom is van, épp a motorom miatt aggódom, hagyjanak már békén... Fel sem fogtam, hogy 4 teljesen idegen ember az életemért aggódott és nagyon kedvesen segíteni akart. Így utólag is nagyon köszönöm nekik. Aztán végre odaértem, gyorsan talpra állítottam a motoromat, és szinte behunyt szemmel toltam le a leállósávba, ahol alaposabb vizsgálatnak akartam alávetni... De előtte nagy levegő, összeszorult szív és gyomor... Mintha az ítéletemet kellene elolvasnom, hogy kivégeznek vagy a felmentenek. Végre összeszedtem a lelkierőm, és elkezdtem nézegetni a motort. Ó! Létezik? Semmi baja... Legalábbis először talán azt akartam látni, amit szeretnék. Aztán fokozatosan felfedeztem a sérüléseket. Na ok, a jobb első idomon húzásnyomok. Túlélhető. De hé, hova tűnt az indexlámpám? Kerestem erősen az autópályán, már csak azért is, hogy ne hagyjak veszélyes törmeléket az úton, gondolva a többi motoros társamra. De nem találtam semmit, az indexlámpa és a tartócsonk egyszerűen elpárolgott, vagy inkább porrá őrlődött. A kormányvég is megkopott picit... Majd tekintetem a fékkarra tévedt: hűha! A végén a méretes acélgömb kb. 3/4-e eltűnt. Még a hátsó idom jobb oldalán vettem észre egy kis kopást... Na meg menet közben rájöttem, hogy a jobb visszapillantómból eltűnt az üveg. A lereszelt fékpedált és a kipufogón a húzásnyomokat csak jóval később, otthon vettem észre, a kipufogó és a kormánycsutka elgörbülését pedig csak a szervizben (bár a kormányon éreztem valami furcsát, csak nem tudtam, mi az).

A kárfelméréssel végezve és a lelki teherrel picit megbirkózva, hogy összetörtem ezt a csodát, megint nagy levegő... És beindítottam a motort. Első pöccre indult, és meglepődve tapasztaltam, hogy minden tökéletesen működik, még a bal oldali indexlámpák is. (Innen tudtam meg, hogy külön körön vannak a jobb és bal oldali indexek... Okos tervezés.) A hazaút ezek után már zökkenőmentes volt, és nagyon óvatos, főleg a jobb kanyar volt extra körültekintős a forgalomban, mert hát se visszapillantó, se index... És az egész hazaúton csak arra tudtam gondolni, jaj, hogy fogom ezt megmondani a Kedvesemnek...

A Kedvesem már a kapuban várt, és igen hamar észrevette a szétszakadt ruházatom és a motor sérüléseit... Én szégyenkezve és mosolyogva szálltam le emiatt... A jutalmam mégis egy hatalmas ölelés volt... Sosem felejtem el, csodálatos érzés, hogy van kihez hazajönnöm, és haza is jöttem. Akkor eszméltem rá a dolgok súlyára. A kárfelmérést magamon addig el sem végeztem, bezzeg a Kedvesem nagyon alapos volt, de semmi mást nem talált, mint egy elszakadt nadrágot, szétszakadt széldzsekit, és egy-egy 10 forintos nagyságú felületi horzsolást az egyik könyökömön és térdemen.

Képek:
1. A lereszelt gömb a fékkaron.
2. Sérült alkatrészek jelzik az esést: a fékkar, a fékpedál (több, mint a fele eltűnt, még volt két cella a rácsban, amiből csak kettő látható), és az elgörbült jobb kormánycsutka (egészségesen a parketta vonalát kellene követnie).
3. Az összes sérülés a hátvédőn. Alul, ahol kilógott a kabát alól van ez a minimális horzsolás, egyébként tökéletes védelmet nyújtott, és szerencsére a kabát ment szét helyette. Nagyon elégedett vagyok vele.

Összességében véve, amellett, hogy harcművész múltam miatt ügyesen esek, nagy szerencsém is volt, mert:
- egyenes szakaszon estem, és nem is csúsztam le a pályáról, végig az úton csúsztunk, a motorom is, meg én is, a motor nem fordult át, és nem vágódtunk akadályba (bár váltottam csúszás közben egy sávot, indexelés nélkül),
- egy szuper megbízható motorom volt, ami nagyon jóindulatú, és nem is sérült meg nagyon, esés után is hazavitt,
- nem volt forgalom,
- a hosszantartó esőzés miatt egy vastag vízrétegen csúsztunk, valószínűleg ezért is úsztuk meg a motor is, én is csupán ennyi sérüléssel,
- jó minőségű védőfelszerelésem volt (ha kevés is), így pl. a hátamon még egy kék folt sem volt, hiába csapódtam az aszfaltnak 130-cal meg egy hatalmas lánccal a hátamon
- van egy csodálatos Kedvesem, aki mindenben támogat, és ezek után sem tilt le a motorról.

A történethez hozzátartozik, hogy azon a hajnalon otthon már nem tudtam aludni, így nemsokára ismét összeszedtem szakadozott cuccaimat és kimentem a motorhoz, hogy csak azért is visszamegyek, és végigmotorozok azon a szakaszon, ha kibírtam 1000 km-t, nehogy már az utolsó szakasz fogjon ki rajtam, megmutatom én annak az aszfaltnak, hogy végig tudok menni rajta esés nélkül... Aztán végül a Kedvesem lebeszélt róla, és aznap reggel már csak a munkába mentem, oda is gyalog.

A legtöbben talán nem egy balesetet választanak a legszebb motoros élményük leírásaként. Hogy nekem miért ez a legszebb?
Mert mégis lenyomtam több, mint ezer kilométert a motoromon. Ez alatt, az eséssel együtt, olyan bizalom alakult ki köztem és a motor között, ami hihetetlen, és csak a motorosok érthetik meg. Mert olyan élmény volt motorozni, amit semmilyen más közlekedési forma nem nyújthat. Mert eljutottam életem egyik legjobb koncertjére ilyen módon. Mert túléltem egy esést 130 km/h-val, és ezt sajnos nagyon sokan nem mondhatják el magukról. Újjászülettem. És végül, de elsősorban, mert van egy tökéletes Kedvesem, aki mindenben mellettem áll, aki ilyen őrülten is szeret, és akinél jobb társat el sem lehetne képzelni, és ez az esés is megerősítette a kapcsolatunkat. Úgyhogy már alig várjuk, hogy kitavaszodjon, megyünk is egyből a Kékesre, a motoros emlékműhöz, ahol gyújtunk egy mécsest ismeretlen motoros társaim lelkeiért, mert bizonyára akkor ők is vigyáztak rám, hogy még ne kerüljek közéjük.

Tanulság: ha útnak indulunk, mindenképp legyen egy jó motorunk, megfelelő (védő)öltözetünk és egy szerető Kedvesünk!"

Ha tetszett az élménybeszámoló nyomj egy Tetszik-et és oszd meg barátaiddal is.
Ha kedvet kaptál írd meg (blog@kawasaki.hu) a saját Kawás élményedet és már is a Tied egy 25%-os kedvezményt adó Kawasaki Szerviz Kártya.